Alig tudtam előző éjjel lecsukni a szememet, az izgalom, a várakozás, hogy láthatom Robertéket. Annyi mindent elképzeltem a koncertet illetően, ezt nem. Du. 4-5 fele beértünk a SZIN-re, lecuccolás, VIP jegy kiváltása után. Mindenkinek fülig ért a szája, hát beültünk az első szembe jövő sörsátorba. Egyik ismerősöm, azt mondta, hogy „Ez olyan, mint a Let’s go to bed instrumentálisan.” Valamit én is hallottam, bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy Cure. Arra gondoltam, hogy biztos valamelyik sátorból jön, bemelegítés végett. De, nézzük csak azért meg honnan is árad a hang. Ahogy egyre közeledtünk erősödött s már én is biztos voltam benne, ez a Walk énekhang nélkül. Nagyszínpadon 2 gitáros meg 1 dobos…ezt persze nagyon messziről láttuk. A többiek mondták, hogy menjünk el sörözni, de én csakazértis meg akartam nézni ki zenél. Jöttek velem. Simon. Megtöröltem a szememet, hátha káprázik, illetve elkezdek gondolkodni, hogy nem keveredtem-e időcsapdába. Jason, a dobok mögött. Persze azt, hogy Roger és Perry már a múlté azt tudtuk. Bevergődtem a második sorba, épp az If only tonight We could sleep hallható. Nem tudom megérteni, hogy az a kopaszodó, kissé öreg hapsi miért gitározik. Ki az?! Miért lehet ő ott a színpadon? S megfordul. Az az arc…mintha már láttam volna. Porl Thompson!!!!! Köbö 1 órát láthattunk ebből az instrumentális próbából, de igazán ezt sem hittem el. És Simon lemászik a hangfalon, a kordon elé (ahol legnagyobb bánatomra két japán csaj fotózgat kedvére, mi meg persze nem fotózhatunk- de fotóztunk!). Mindenki egyszerre kiabál utána ki így-ki úgy, én egy Mr. Gallup-al próbálkoztam meg, amire rám is nézett. Jason is lemászott, ő is szögegyenes középirányba ment osztani a dedikálásokat. Porl is lemászik végül, mi végtelen kajabálásba kezdünk a tömeg jobb szélén, amire odajön, szinte mindenkivel lepacsizik. Röktön nyújtom felé a versesfüzetemet, tollal egyetembe. Nagyon kedvesen, közvetlenül viszonyul a rajongóihoz. Egyik barátom megkérdi, hogy meddig szándékozik még a Cure-ba maradni, mire azt feleli, hogy egyelőre jól érzi magát és bízik abban, hogy még sokáig maradhat. Én felteszem a kérdést, ami szerintem rengeteg embert foglalkoztatott akkor: Where is Robert? (Hol van Robert?), mire azt feleli, hogy ő is örülne, ha tudná, valószínűleg még alszik. Mindenkivel még egy utolsó pacsi, egy utolsó puszi, mire elindul középirányba dedikálni. Jason is ideér, ő már negyedannyira nem közvetlen, lefirkantja a nevét (Porl még azt is odaírta, hogy ’love’) s megy tovább. Simon nagyon lelkiismeretesen dedikál mindenkinek, aki kéri. Ideér hozzánk, egy kis kényszeredett mosoly, egy kézfogás s ő is lefirkantja csak a nevét. Áll mögöttem egy alacsony fiú, aki nem tudja odanyújtani Simonnak a lapját, megsajnáltam s mondom neki, hogy én majd aláíratom neki. (Mivel mindenki csak fecniket vitt aláíratni s nekem ott volt a versesfüzetem, ezért mind a 3-an azt használták alátétnek s az én tollammal dedikáltak.) Mind a 3 visszamászik s a színpad bal oldalán lesétál, gondolom a kocsihoz. A mögöttem álló alacsony srác nagyon hálás, hát azt mondja meghív egy sörre, amire persze igent mondok. Már úgyis elmentek, mind a 3-an; Simon, Porl és Jason. Sétálunk a sörsátor felé mind a hányan, mire a Tévékettő kipécéz engem s kamerával a kézben kérdést tesz fel. Egyrészt extázisba is voltam a látottak után, másrészt jobb dolgom is van, mint a tévéknek nyilatkozni. Épp ezt kezdtem el kifejteni a kamerásoknak, amikor az egyik barátom megszólal, hogy „Ott van Robert!!!” Már épp el kezdtem volna neki mondani, hogy ne igyon ennyit, ha látomásai lesznek s odakapom a fejemet a színpad felé. Roooooooooooobert!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Leszarom a tévékettőt, meg mindent, mint aki a távfutás utolsó 100 méterénél be szeretné bizonyítani, hogy igenis nyer s elkezd rohanni. Robert napszemüvegbe (én is), oldalzsebes szürke gatyába s fekete ingbe elkezd énekelni. Simon, Porl és Jason is visszatért. Robert teljesen másnapos Poénkodik, próbálgatja a mikrofont, énekelget, laharapja a mondatok végét… De ő az!!!! Ő az!!! Ez Robert!!! Igen, ez Robert! Hangja elég keservesen cseng, mint mindig, szemét a napszemüveg alatt csukvatartja, nincs kifestve, csak a szája. Pár dalt előad, a közönség huhog, Robert beszól, hogy „Ezt majd később, ez még nem a koncert.” S mosolyog. Ez csak olyan fél óráig tarthatott, amíg Robert is énekel. Mindenki üdvrivalgásban törik ki, Robertet követeli autógrammért, de Robert csak mosolyog s lesomfordál a színpad baloldalán. Rögtön futunk oda, a lekordonozott részhez, csimpaszkodunk s látjuk, hogy Roberték szállnak be a SZIN-es kocsiba. Ordítozunk, hogy csak egy autógrammot, please, de integet és beszáll. A kocsi elgördül. Mennek vissza a Novotel-be. Teljes az extázis, leülünk a sörpadokhoz sörözni, miegymás, mindenki csak néz ki értelmesen a fejéből s csodálgatja az autógrammját. 18 óra. 20 óra. Biztatjuk egymást, már csak 2 óra, a hangulat egyre fokozódik, az alkohol szinttel együtt, berúgva nem vagyunk, Robertet szeretnénk még azért látni 21 óra, mindenki gőzerővel igazítja a sminket, ki a sárba, ki a földön, a betonon, még egy utolsó sör, még gyorsan mindenki a mosdóra. 21:15. Megindulunk a színpad felé. Anima koncertnek épp végé van, s legnagyobb meghökkenésemre azt veszem észre, hogy az emberek nem tágítanak. Nem bírom tovább, megkérdezek pár mellettem és előttem állót, hogy ugye csak véletlenül állnak itt, ugye nem a Cure-t várják. A választ persze előre tudom. Minden erőmet bevetve valahogy előremásztam a 2. sorba. 21:45.Még negyed óra. A tömeg már most fullaszt, a társaság fele nincs is meg. Nem, ez engem most mind nem érdekel. 21:55.Még 5 perc. Nem akar egyszerűen telni az idő!!! 22:00. Na majd most! 22:01, 02, 03, 04, 05, 06, 07…………15,16. Ki az ott? Jah, csak egy hangosító. És ki az ott? Simon!!!!! Jason elfoglalja a helyét. Porl nyakába akasztja a gitárját. S előjön Robert. Robert….már sokkal jobb passzban van, a festék nem marad el, fekete ing, fekete gatyó s hozzá az elmaradhatatlan holdjáró. Sminkje oké, haja kicsit lelapulva. Nem izgat. Már előre tudtam nagyjából milyen számokat fogok hallani. A playlist sajnos nincs meg így csak emlékezetből tudok sorolni. Első az Open volt. Nagyszerű kezdet, a közönség light-osan k(j)úrjongat Második a Fascination street, a hangulat fokozódik, Robert keserű, de mosolyog, a szeme szokás szerint csukva van. Olyanok, amiket nem is hittem volna: The blood, Shake dog shake, Push, A night like this, Signal to noise, Shiver and shake, At night, Faith, Grinding halt… Amik természetesek: Just like heaven, Lullaby, One hundred years (csúcspont), Play for today, A forest, Friday I’m in love (…), Boys don’t cry…. Az új albumról is pár szám: Alt. End, The end of the world, Taking off, Us or them. Az emberek tolonganak, az eső természetesen esik, a hangulat kimondhatatlan, fantasztikus! Körül-körülnézve pár ember könnybe lábadt szemmel néz, pár ember ugrál, mintha nem is cure-on lenne, sokan csak úgy jöttek, hogy nem tudták mi is az a Cure. Ez persze nem izgat, az sem, hogy szétnyomtak, hogy kiborították a sörömet, hogy elvesztettem a cigimet, hogy majdnem felborítottak…Nem tud egyszerűen érdekelni… Hiszen a 2. sorba vagyok!!!! Ennél többet nem lehet kívánni!!! Robert…Robert, ne menj el, ne hagyj itt, sose hagyd abba!!! (Ezt a képet most találtam itt, de majd nekem is lesznek és feltöltöm őket.) Robert már fárad, az órámra tekintve éjfél múlt pár perccel. Mint, általában most is 3-szor fognak visszajönni- gondoltam. Elbúcsúztak, de vissza lettek tapsolva. Azt hiszem itt adták elő a Drowning man-t, a Faith-t, az M-t, Play for today-t (az egész közönség dúdol…frenetikus!) Megint hátramennek, de megint visszajönnek, majd megint hátra s megint vissza. Érzem ez már a vég. Inbetween days, Boys don’t cry, Three imaginary boys, Grinding halt, 10:15 Saturday night. Érzem ,már nem tart soká. Killing an Arab. Miért ez a végszó? Miért telik el 3 óra 2 perc alatt? Miért megy el Robert? Miért nem énekelnek még? Ne!!!! A dj elkezdett nyomni zenéket, a fények felgyulladtak. Elkezdtünk tolakodni a színpad bal szél felé, csimpaszkodtunk a magas kordonon. Elment. Elmentek. Vége. Mindennek vége. Nincs több ráadás. Lerogytam söröm mellé. Tükörbenéztem s vettem észre, hogy lebőgtem a sminkemet kissé. Egy koncert…több, mint egy koncert. Kimondhatatlanul jó volt…kegytlen. Egyszerűen szavakkal kifejezhetetlen. Aki ugyanezt érzni, az megért, hogy mit mondok. Egy koncert ami alatt 1000-szer meghaltam és éledtem újjá. Egy örök emlék, ami az Enyém és senki nem veheti el. „See you next year.” See you next year, Robert, Simon, Porl és Jason! See you next year! Best wishes and goodbye Sugar Boys! Koncert: Szeged, Újszegedi partfürdő. 2005. 08. 26. Aitner Anna Bpest; 2005. 08. 29.